Suba

Subának a pulinak, soha sem volt gazdája, a metróvégállomáson született és a közeli műhelyekben ismerkedett meg a világ dolgaival.

Amikor a metróvégállomást elkezdték felújítani, a barátai elköltöztek. Azon a bizonyos esős délutánon fogta magát és útnak indult, hogy ne legyen egyedül.

Esernyőre nem volt szüksége, mert a bundájáról leperegtek a vízcseppek... no, de, erről majd később...

*

Szédítő sebességgel pattogott a betonon a gumiból készült féltengely-szimering. Egy kis magabiztossággal töltötte el, hogy a kapun kívül ezt a kifejezést szinte senki sem érti, a metróvégállomáson élők nyelvébe viszont bőven belefér. Most, hogy a metróvégállomás felújítása miatt sorra elköltöztek a barátai, egyedül maradt a szerszámokkal, alkatrészekkel, kiselejtezett vagonokkal. Suba egy pulikutya volt. Ezt a féltengely-szimeringet fél órája találta a betonkeverő alatt. Jól tudta, hogy mire szolgál: egy tengelyen - amit a kapun kívül egyszerűen csak rúdnak mondanának - egy gumigyűrű, ami megakadályozza az olaj szivárgását. A betonon össze-vissza pattogó gumigyűrűt hol villámgyorsan elkapta, majd tovább dobta és a nagy rohanásban jólesően kimelegedett.

• Ide figyelj te kis Szimering! - vakkantott rá - Úgyis elkaplak, hiába pattogsz össze-vissza!

Persze, a gumigyűrű nem válaszolt neki, hiszen a gumigyűrűk nem tudnak beszélni.

• Ha összeszednéd magad és életjelet adnál, lehetnél a barátom! - dörmögte Suba, miután egy hátraszaltóval úgy kapta el a szimeringet, hogy az éppen nem esett bele az olajos pocsolyába. - És akkor megbeszélhetnénk az izgalmas dolgokat, amik érdekelnek minket. Például azt, hogy egy hónapja még sokan voltunk itt barátok, de ők most elköltöztek mert átépítik a metróvégállomást. Neked ki hiányzik leginkább, te kis Szimering? - és mélyen Szimering szemébe akart nézni, de nem találta a szemeit. Persze. Mert egy gumigyűrűnek nincsenek szemei.

Suba szomorúan még utoljára eldobta a szimeringet, ami végigpattogott a sínek mentén, de Subának már nem volt kedve utána szaladni.

Végül lihegve megpihent egy rozsdás tengelykapcsoló mellett. Egyedül a játék sem az igazi. Valamikor régen, nem sokkal a születése után ez a környék még tele volt mindenféle izgalmas dologgal. Megtanulta, hogyan kell kereket cserélni, szerette hallgatni, amikor egy metrókocsi nyikorogva, csikorogva tolat be a végállomásra. Tetszettek neki a sokszor faragatlan de jóindulatú kakaskodások a szerelőcsarnokban, a munkások viccelődései gyakran megnevettették. Szeretett fogócskázni a sok fel-leszálló utas között és nem volt nap, hogy valaki ne ajándékozta volna meg egy szelet párizsival, vagy maradék szendviccsel. Az emlékek fájdalmasan törtek elő a múltból. Különösen várta a csütörtököket, amikor a vívó egyesület legifjabb sportolói ezen az állomáson szálltak át a metróról egy buszjáratra.

• Subaaa! Hol kódorogtál? - villant fel Subában egy emlék. - Hoztam Neked töpörtyűt, tudom, hogy szereted. - És a hosszú hajú, hátizsákos lány leguggolt a délutáni csúcsforgalomban özönlő utasok között, a szemébe hulló haját félretolva elkezdett babrálni a papírzacskóba szorult töpörtyűdarabokkal.

Azt el se merte mondani, hogy a töpörtyűt kifejezetten nem szereti, mert zsíros és sok vizet kell inni rá. Úgy tett ilyenkor, mintha a kedvence lenne az időnként kissé avas és túlsütött étel. Szerette a hosszú hajú lányt és vele utazó társait. Jó érzés volt várni a csütörtökökre, figyelni a szerelvényeket, hogy mikor érkezik a kis csapat. Általában délután kettő és negyed három között futott be a megállóba az őket szállító szerelvény. Már déltől nem fogadott el az utasoktól nagyobb szendvicseket mert nem akart csalódást okozni a vívóknak, hogy a töpörtyűt nem bírja magába erőltetni.

Szerette a nyüzsgő, hangos és mozgalmas világot. Óvatosan az álla alá helyezett egy villáskulcsot - amire nem régen bukkant az egyik rozsdás motor mellett -, kinyújtotta rövid lábait és végignézett a csöndes, kietlen és szomorú vidéken. Egyedül volt. Tudta, hogy tennie kell valamit. Nem akarta megvárni a munkagépeket, amelyek felszántják az otthonát, hogy új metróvégállomást építsenek fel. Először kis cseppekben kezdett esni az eső, aztán egyre erőteljesebben csapkodta a zivatar az elárvult környezetet. Egyre nagyobbak lettek a tócsák, átláthatatlan vízfüggöny került a szeme elé. Elege lett. Azon a bizonyos esős délutánon fogta magát és útnak indult, hogy ne legyen egyedül. Esernyőre nem volt szüksége, mert a bundájáról leperegtek a vízcseppek.