Vitéz

Vitéz egy nagyon gazdag vállalkozó kutyája volt, mindene megvolt, fűthető kutyaházat kapott, a legfinomabb ételeket tették elé, de senki se szólt hozzá.

A gazdik reggel elmentek, este megjöttek anélkül, hogy megsimogatták volna. Amikor eleredt az eső, szeretett volna valakivel beszélgetni, ezért útrakelt egy hamubansült pogácsával... no, de, erről majd később...

*

Lassú mozdulatokkal leporolta magáról a zsemlemorzsát. Félig hanyattfeküdt, majd a jobb hátsó lábával komótosan vakargatta előbb hasát, majd áttért a hátára. A vadászkutyáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy egy ilyen látszólag nyakatekert és kényelmetlen testtartásban se fájdul meg a gerincük. Vitéz egy pedigrével rendelkező vadászkutya volt. Kiskorában azt hitte, hogy a pedigré valamelyik keresztneve a sok többi közül, de a macska a szomszédból felvilágosította, hogy a pedigré egy okirat, miszerint jó családból származik. Az ezt igazoló cifra okmány ott lógott az előszoba falán, hogy a gazda mutogathassa a vendégeknek, hogy nem akármilyen kutyája van. Akárhányszor elment az okmány alatt bánta, hogy nem tudja elolvasni. Nem azért mert a kutyák általában nem tudnak olvasni, hanem azért, mert bántotta, hogy lusta volt iskolába járni.

 

• Hát, nem kapkodod el ezt a tisztálkodást! - dörgölődzött hozzá a szomszéd macskája, Mirci.

Vitéz jobb hátsó lába mintha megfagyott volna, az orrát a karnisra szegezte és abbahagyta az egyhangú vakarózást. Aztán egy kis idő múlva folytatta, ahol abbahagyta és odafordult Mircihez.

• Hova siessek? Itt ülök egész nap, ha őrizni próbálom a házat rám szólnak, ha játszani hívom a gazdámat vagy a család többi tagját, elhajtanak, hogy nem érnek rá. Már azt is kitaláltam, hogy elbújok mintha elvesztem volna. Észre se vették. Ezért aztán három nap után előbújtam a rejtekhelyemről, de ez nem volt nekik feltűnő. Még azt sem észlelték, hogy nem fogyott az étel a tálamból, pedig ügyeltem arra, hogy keveset egyek.

• Vitéz, gyere, fogjunk egeret! Láttam, hogy megbújt egy a gardróbfolyosó másik végében. Nem is ártana egy kis svédtorna.

• Mi az a svédtorna Mirci? Soha nem voltál egy nagy sportrajongó, honnan tudsz ilyeneket?

• Jól hangzik, ennyi. Nem tudom mit jelent, de biztos nagyon elegáns mint ahogy itt minden, ahol te élsz - gömbölyödött be Vitéz hasához, mert szerette azokat a meleg kis szőröcskéket, amelyek csiklandozták az orrát. - nekünk odaát a szomszédban még külön spejzunk sincsen, a lekvárok be vannak zsúfolva a kredenc aljára.

• Miből gondolod, hogy én szeretnék egeret fogni? A múltkor a gólya hívott békát fogni, de én maradok a rántott húsnál. Azt igen! Azt szeretem. Ma is az lesz ebédre, pont a zsemlemorzsát próbáltam eltüntetni a bundámról mert a panírozás során ott lebzseltem a konyha környékén. Észre se vettek. - Pityeredett el Vitéz.

• Ha nem, hát nem. - sóhajtott Mirci aki se szó, se beszéd, eliramodott a gardrób felé.

Ahogy teltek, múltak a napok, a hetek, lassan az évek is, Vitéz csak annyit látott a környezetéből, hogy lábak jönnek-mennek mellette, néha felszisszennek, hogy "Vitéz, már megint láb alatt vagy!", de senki se állt meg, hogy megsimogassa vagy elbeszélgessen vele. Egyedül Mirci szokta néha sajnálatból meglátogatni, mert - bár egy tipikus macska volt - neki is meghasadt a szíve látni Vitézt ebben a sivár és magányos környezetben, ebben a pompás, a századforduló környékén épített polgári villában. Vitéz utálta a lépcsőket, bár a lépcsőt vastag szőnyeg borította. A lépcsőfokok találkozásánál rézrúd akadályozta meg, hogy a szőnyeg elcsússzon a helyéről. Vitéz komótosan elindult felfelé, miután eldöntötte, hogy most kihagyja a liftet.

• Vitéz, hol vagy már megint? - hallotta a gazdasszony hangját a konyhából. - Itt van egy kis pampuska, gyere érte! - Vitéz nem szerette a pampuskát. Éppen a múltkor magyarázta el Mircinek, hogy a pampuska az a finomság, ami a rántotthús panírozása után megmarad. Összekeverik a tojást, a lisztet és a zsemlemorzsát, majd azt kisütik mintha rántotthús lenne. Eleinte örült neki mert akkor még nem tudta, hogy az aranysárgán csillogó panírban nincsen hús.

Ahogy felért az emeletre, körülnézett. Nem találta, amit keresett. A kékpöttyös labdát. Pedig reggel begurította a sublót alá. Eddig legalább panaszkodhatott a kékpöttyös labdának, ha nagyon nehéz volt a szíve. És most nehéz volt. Időnként gúnyosan Pötyinek hívta magában, de ezt hangosan soha nem mondta ki mert nem akarta megbántani a labdát. Mirci elment egerészni és pampuskát sem volt kedve rágcsálni. Hallotta, ahogy kint elered az eső és egyre virgoncabban pattogtak az esőcseppek a tetőtéri ablakon. Illetve egyre vészjóslóbban - javította ki magát Vitéz -, ugyanis arra az elhatározásra jutott, hogy itt hagyja ezt a pompás és kényelmes házat, és új barátokat keres. Illetve barátokat keres, hiszen nincsenek régiek. Egy nagy lendülettel felpattant, négyesével szedve a lépcsőket négy emeleten át leszáguldott a garázsig. Ott, az ajtóba szerelt, számára beépített flipp-flopp ajtón kihuppant az aszfaltra és vigyorogva útnak indult.